Már ötven éve
x
x
x
x
x
x
Már ötven éve készülök a halálra. Mint
ringómellű csalfa lányka az első nászra,
mint békés magzat egy aberrált világra.
Defloráltan, kivérezve, levegőre kiéhezve,
ordítva, félve, az esélyeket mérlegre téve;
keresve a lét szerethető összes elemét,
neuronok közé szorul a Miért - gondolok
úgy a halálra, mint érett pete a spermára?
Ahogy most itt ülök, és betűket pötyögök,
sorba rakva őket feszesen, ritmusosan,
kecsesen, jólesik elképzelnem, hogy
maholnap összerogyok. Elernyed majd
testem, porladni kezd az ócska tok,
mi közrefogott. Mi a fene marad?
Talán egy unott darab, utolsó, vacak
felvonása? A kisember tragédiája?
Sorban, egyenként kivégzem
félelmeim, és csak nézem kezem,
vajon miért reszket? Kitöltsek egy
tesztet a bátorságról, mielőtt végleg
döntenék Istenként: Életről? Halálról?
Vagy várjam, mikor az aszott test,
a koponyává torzult arcból felhörög:
még két perc szenvedésért könyörög?
Ügyesen titkolom, mégis fáj nagyon,
hogy megőrjít a fájdalom - gondolata.
Gondosan eltakarom, noha nem üszkös
végtagom, nem üvöltök vakon, roncsolt
szemekkel vérbűzös avaron: Csak unom
nagyon, hogy velem alszik a kín
és velem kel minden bajom. Eltakarom
hát vidám, elgörbült mosolyom.
Már ötven éve készülök a halálra.
Elmenni könnyű, ha nem kell
szembenézni sem, senkivel.
Leválni, mint fáról a levél, lehullani
mikor fúj a szél, együgyűen.
Mit hagyjak rátok? Testemből a rákot
megkaphatjátok. Naplómból egy verset,
életemből a keservet, ráadásnak.
Elmosódik a vásznon a kép: Az elmúlás
az sose szép. Szemem spirituszba mártva,
szám tátva. Nincs, ki bezárja? Büdös
lehet. Kezem már nem reszket, és még
vizeletet se vesznek: felesleges.
Szerencsére tiszta a lepedő, de nem írok
rá epekedő verseket. Szorosan fogja - arra
való, hogy megtartsa szétmálló beleimet.
Öreg bárka kapott léket, süllyedőben az
emlékek, hull a szag. Hulljon mind, ki
nyamvadt, legyen mester, aki hamvaszt,
engemet. Voltam első, lettem hátsó,
dolgozzon mind, ha sírásó: szaporán.
Felejtsétek el nevemet, egy ember kell csak,
ki eltemet: örökre. Tudom nagyon mit
e nép: az elmúlás, az sose szép!
Képek
A nyugalom megzavarására alkalmas képek rejtőznek az avatárok alatt. Ezek a vers hangulatához igazodó, fülledten erotikus, helyenként pornográf és többnyire érdekes fotók vagy fotómontázsok. A weblap gondolatával egy időben születtek.
Csak akkor kattints a képre, ha már elmúltál 18 éves és nem riaszt az esetlegesen bizarr látvány!
Visszatekintés
Pár szó a vers keletkezéséről
A Rubophen Versíró Verseny (a "feltámadás") alkalmából írtam és súlyos depresszió közepette kapta meg a véglegesnek szánt formáját. Szerintem a mondanivaló ellenére ez az egyik legjobb versem, de a Top 10-ben biztosan benne van.
56 éves voltam, amikor megszűnt a munkahelyem. Egyszerűen jogutód nélkül felszámolták a céget. Először nem izgultam, mert profinak tartottam magam naprakész ismeretekkel és hatalmas tapasztalattal, de elég gyorsan egyértelmű lett, hogy senki sem akar egy vén hülyét alkalmazni. Jobb ötlet híján beléptem a szürkegazdaságba, de nagyon bosszantott a dolog. Alvászavarral mentem el a pszichomókusokhoz, de akkor már a fejem - fülzúgás, fejfájás, memória zavarok - és a szívem is vacakolt.
Amikor megkérdezték, hogy mit csinálok, mivel foglalkozok, bevittem nekik ezt a verset. Óriási volt a siker: aznap este már a kórházban aludtam a pszichiátrián. Rövid megfigyelés után kiengedtek ugyan, de akkor rájöttem, hogy sohasem szabad az igazságot smink nélkül utcára engedni. Ezért most azt is bevallom, hogy a képeket egyik barátom készítette a versekhez. Egy tökéletesen pihent agyú manipulátor a fickó.